IV. Bár csak tudnám

-Eláztál. Gyere, menjünk be, biztos van még itt törölköző.
-Azt hittem nem jársz ide vissza. - Rám mosolyog. Várjunk csak... Mosolyog? Ez bajt jelent.
-Na gyere már, mert még a végén beteg leszel és agyon csapnak a skacok, miattad...
-Hogy lehetsz ekkora... -Inkább ki se mondtam, mert amikor kinyitotta az ajtót, rend volt. Sehol se volt por vagy kosz. Festék jellegzetes illata csapta meg orromat. -Te mit csinálsz itt?
-Csak kicsit rendbe szedtem, tudod... El akarom adni.
-Mit szól ehhez az apád? -Eltorzulnak szép vonásai a gúnyos grimasztól.
-Mit gondolsz, mit érdekli őt? Csak arra képes, hogy az üzleti ügyeit intézze és a fia, majd egyszer nyomdokaiba lépjen. Csak, hogy a "kicsi" fia nem fogja átvenni a céget, mert érettségi után kihúz külföldre és szerencsét próbál a zenészek világában. - Szép, szóval egy punk dobos lesz. Benézek a régi konyhába, minden ugyan olyan volt, mint akkor, amikor itt játszottunk. A nappali, az ebédlő, az édesanyja és az ő szobája, sőt, még a fürdők is ugyan azok voltak. Nem hittem a szememnek a nappali közepén ott volt a jól ismert Pearl dobfelszerelés. Az ütők egymás mellet szép sorjában.
-Te itt élsz Daniel. Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Mond el!
-Nincs rendben velem valami? Hát ezt már sokan mondták Anna, de tudod szerintem meg veled nincs valami nagyon rendben. Megsértődsz azon, ha felmerem hozni a múltat. Ideje neked is szembe nézned a saját mumusaiddal! Te se gondolhatod komolyan, hogy ez így jól fog működni sokáig.
-Hagyj békén Daniel! Nem értesz Te semmit. Egyedül vagyok és az nagyon nem jó érzés, mindenkinek van valakije, akinek kiöntheti a szívét, de nekem senkim. Bár csak tudnám, hogy miért?
-Na erről beszélek Ani, mi mindannyian itt vagyunk és tudjuk, hogy mi történt és tudjuk, hogy hová tartasz ezzel a viselkedéssel. Hiába próbáltunk megérteni és elérni nálad azt, hogy ne néz már úgy az emberekre, mint potenciális szemétládákra, de hiába. Én nem tudok többet tenni érted és ebbe beledöglök. Imádunk és védünk, mindig melletted állunk, de sokkal többre is mehetnénk, ha egy kicsit végre kinyitnád azt a makacs szívedet. Szeretlek, de amíg ez a plátói szerelem ennyire viszonzatlan, addig nem szólunk egymáshoz. Mert akárhonnan is nézzük önző vagy. Ne próbálj elmenekülni! -Ahogy léptem volna az ajtó felé, hogy elrohanjak és homokba dugjam a fejemet, ő megragadta kezemet és magához húzott.

III. Ez mindig segít

Hozzám akart érni. Mégis mit képzel magáról ez a lány? Bepittyeg a területemre és bazsalyog Markkal.
-Hé Baby mi bajod van?
-Most inkább hagyj békén Dani, nincs hozzád hangulatom.
-Már megint cigizel? Mire jó ez?
-Szállj már le rólam, nem vagyok ma rád vevő. -Megölel és simogatja a hátamat.
-Baby, kiverhetnéd már a fejedből azt a régi storyt. Senkinek se teszel ezzel jót. Még Krumpli is feszülten figyel, hogy nehogy valaki megérintsen. Próbálunk hozzászoktatni az érintésekhez, de nem sikerül, ha nem hagyod.
-Fantasztikus, pont Te akarsz engem kioktatni? Te csak ne dumálj Mr. Jégcsap a köbön!
-Az Istenit már, de egy hibbant tyúk vagy, aki ráadásul még önző is! -Önző... Ismét szakadoznak a régi hegek. Önző, egoista, senki mással nem foglalkozol. Nem lehet szeretni, egy cafka vagy. Nem érdemelsz szeretetet. Még is hogy szerethetne az ember egy kis szutykos tolvajt, aki igénytelen? Csak arra tudsz gondolni, hogy mikor és hol tölts el valamelyik pasiddal egy-két éjszakát. Csip-csep, csip-csep. Csurog a víz a hajamról. Csip-csep, csip-csep, vagy talán könnyezem? Homályba vész minden ami eddig volt körülöttem. Igen sírok, de pont Daniel előtt? Még mit nem. Szaladok, nem látom merre. Emlékszem, hogy valakinek neki ütközött a vállam, de nem ismertem fel. Aztán egy vagy több dudaszó. Átázott a tornacipőm, nem sokkal a zoknim is. Önző, önző... Egoista, egoista... Hangzottak újra és újra a gúnyos, de egyre monotonabb szavak. Még a szél is engem szapult. Síri hangján rágalmazott a fa, fű, bogár az ég és föld. Az egész világ. Bár... Istenem bár meghalhatnék már végre! Miért nehéz felfogni? Nem akarok senkit aki emlékeztetne a régi önmagamra, amikor még türkiz volt a világom és nem színtelen szürke, amikor egy láthatatlan senki voltam, vagy egy nagy célkereszt, akibe folyton csak belerúgtak. Pont a közepébe, ahol a legjobban fájt. Mikor végre elfáradt a lábam és már hiába futottam, reszkettem a hidegtől, megálltam. Felnéztem és ismerős volt a házszám. Daniel édesanyjának a háza előtt álltam meg. 2 éve meghalt mellrákban. Nagyon kedves és megbízható nő volt, viszont végtelenül büszke és makacs. Benyitottam a kapun, elindultam a lépcső felé. A több hete vágatlan fű súrolta csupasz lábszáramat. A tornác, amelyen annyit nevettünk és sírtunk együtt Danivel, már megkopott és itt-ott hajszál vagy annál kicsit vastagabb repedések futottak girbegurba alakokban. Leültem a porba, itt legalább nem szakad. Vajon, hogy magyarázom meg ezt a mai napot az osztályfőnökömnek. Bárcsak... Cuppogó, sebes léptek közeledtek. Elfordítottam arcomat, hogy nehogy valaki meglássa, a vörös foltosra sírt szememet. Belépett a kapun, ekkor már tudtam Dani, hogy te vagy még sem érdekelt.
-Te ostoba, Te elmebeteg, Te...
-Önző, semmire kellő, igénytelen, cafka? Mond csak tovább Dani, hozzá szoktam már.
-Miért ide kellet jönnöd? Miért nem kerülöd el nagy ívben?
-Mert ha újra és újra visszagondolok anyádra, aki az én anyám is volt anyám helyett, akkor végre kicsit megnyugszom és úgy érzem, hogy boldog vagyok. Ez mindig segít, amikor Te átgázolsz, az amúgy is porrá tiport, lelkemen.